2045.November.09

fotó: Elekes Károly

2045 van. Köd van. Nem reggeli köd, nem az a „majd felszáll” típus. Itt mindennap köd van. A fenyveseknek már csak a csontvázai maradtak. Nyikorgó, recsegő emlékművek a szélben. A köd elnyomja hangjukat, néma csend ül a tájon, az emberek nem mozdulnak. A képeket, könyveket, filmeket rég mesterséges intelligencia gyártja. A képernyőket felváltották a beépített kijelzők, majd a jel, ami valós időben átfesti a szemünk által látott tájakat. Az internet halott, vagyis emberi halott. Robotok milliói készítik a tartalmakat, üzennek, vitáznak egymással, lájkolják a posztokat, készítik az ételeket, vezetik az autókat, élik az életünket. Mi meg csak vagyunk. Van aki matat, van aki csak sunyít. Zombik egy országnyi kamerán át nézve. Minden oszlopon kábelek, antennák a hegyeken, lefed mindent a jel. Az egyesek és nullások gigahertzeken hullámzó halmaza minden zugát betölti a tájnak. De még vannak helyek, ahova nem ér el a jel. Régi nemzeti parkok. Ide nem építettek antennákat, talán valami rég elfelejtett törvény miatt, talán mert nem jártak, járnak gyakran ott emberek. Itt nincsenek drónok sem, nem elég erős a jel, hogy ide merészkedjenek. Itt meg lehet valami újat alkotni, kitörni a zombiságból, nem másért, csak magunkért, hogy lehessen egy eredeti gondolatunk, egy érzésünk, amit nem az algoritmus táplál belénk.

fotó: Elekes Károly

El is indulunk, egy régi benzines Suzuki terepjáróval. Nehezen de lehet elvétve égethető üzemanyagot találni, és ezt nem tudják lekövetni a drónok sem, hisz nem tudnak oda repülni, ahol nincs térerő.

fotó: Suciu Cristian

Amikor megérkezünk, úgy érezzük, rossz helyen járunk. Valamikor itt sűrű erdő volt, ma már csak a fák csontvázai látszanak. A látótávolság alig tíz méter, és nem vagyunk hozzászokva. Emlékezetből megyünk, abban a reményben, hogy talán találunk még valami csöppnyi természeteset, valamit, amit tudunk rögzíteni, talán még van valami, amit meg tudunk fogni, valami, ami nem virtuális, amit nem renderelt le senki, és amit még nem kevert össze a gép valami giccs zölddel.

fotó: Suciu Cristian

Hiába a tíz méter látótávolság, de ismerjük emlékezetből a helyet, és amúgy se lehet eltévedni, navigációs kütyü beépítve minden készülékbe. Ennek ellenére majdnem eltévedünk. Ez a köd ne lenne. De majd felszáll. Régi utakon járunk, aszfalt, térkő nincs. Lábunk alatt puha növényzet. Mezítláb mennénk, de a hideg nem engedi. Tovább csak gyalog.

fotó: Suciu Cristian

Aztán előkerülnek a régi adatrögzítők, még az AI korszak előtti digitálisak, nincs bennük szépségfilter, nincs AI algoritmus, nem csinálnak a korhadt fákból dúsan zöldellő tájat. Nem renderelnek kék eget, nem húznak hósapkát a kétezres csúcsokra. Ezeken még lencse van, nem mint a mostani modelleken, amelyeken már nyoma sincs optikának, csak érzékelők tömege és egy AI-lapka adja a képet. Ezeket a régi kamerákat még rá kell fordítani az alanyra, meg meg kell nyomni a gombot, meg kell cserélni a lencsét, ha közelebbi vagy távolabbi képet akarunk. Előkerülnek a még sokkal régebbi kamerák is, ezekbe fényérzékeny film jár, arra rögzítik a képeket, azokat, amik előttünk vannak, nem azokat, amiket látni szeretnénk. Így talán jobban tudjuk rögzíteni, amit látunk, a valóságot, mert ezt már semmi sem tudja másképp, mint megszépítve, kizöldítve visszaadni. De Cristi és én sóhajtunk egyet,

fotó: Suciu Cristian

(AI generált illusztráció a Cristi fotója alapján)

bezzeg ha a legújabb kamerát hoztuk volna, tudna egy szép AI modellt betenni a szürke tájba, lenne mit nézni a képen.

fotó: Elekes Károly

fotó: Benedek Helga

A korhadó ágak tömege nem egy stabil talaj, és Cristi az első, aki beesik az ágak közé. Egyikünk sem siet segíteni, élvezzük a pillanatot, és bízunk benne, hogy magától is talpra tud állni. Helga pózol, piros kabátja kontrasztban a szürke növényzettel. Cristi rögzíti és mutatja a képet, Hermina kritizál, olyan, mintha térfigyelő kamera csinálta volna. Talán Cristinek van a legmodernebb gépe, azért, vagy talán mert ide is bezavar a jel, és máris szépítette a képet, amit a kijelzőn látunk.

fotó: Elekes Károly

Lorika előhúz egy még régebbi technológiát. Mentes mindenféle áramkörtől. Csak bámulunk, egy matt üveg, egy lencse, és a való világ a túloldalon. Hihetetlen, ilyen lenne a valóság, ennyire mély és éles és nyers?

fotó: Jakab Lóránt

fotó: Elekes Károly

Keresünk egy szélvédett helyet és falatozunk. Egy sas jelenik meg, majd varjú vagy holló lesz belőle, nem tudja az AI, mit is rendereljen elénk.

fotó: Suciu Cristian

Felértünk a csúcsra, kifáradva, megfagyva, és még mindig csak a köd. Szép a kilátás, de mi nem látjuk, csak a ködöt nézzük. Nehéz eldönteni, hogy a köd takarja a kódot, vagy a kód takarja a ködöt. Valamikor rég itt igazi táj volt, most csak köd van. De legalább láttuk a ködöt. Ez sem semmi 2045-ben.

fotó: Elekes Károly

Elindulunk lefelé, ahogy kezdünk egyre lejjebb érni, ahogy egyre erősödik a jel, úgy kezd foszladozni a köd. Nem tűnik el, csak épp láthatatlanná válik. Még mindig ott van, csak most már nem látjuk. Először ablakokban szakadozik, majd csíkokban és foszlányokban.

fotó: Suciu Cristian

Mire visszaérünk az autóhoz, teljesen megszűnik. Itt már teljes a jel, itt már nem látni a valóságot. Itt már a régi kameráink sem tudják rögzíteni a ködöt, csak valami giccses, napsütéses tájat rajzolnak be, tájat, amit a jel képez a fejünkben. Ti is ugyanazt látjátok? Igen. Hirtelen kiugrunk a kocsiból, azt nézd, nézd, hogy besüt a nap a köd közt. Igazi fák, igazi zöld.